Posted By bourne on 2010. december 28. kedd
A 10. volt az előző bejegyzés után. Akkor tényleg nem történt semmi. Nem is nagyon emlékszem rá. Csak arra, hogy megint beszélgettünk sétáltunk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat a hideg ellenére, de mégiscsak az az érzés volt bennem, hogy már nem ugyan úgy vagyok jelen, már nem nem érdekel. Pedig már itt is készültem megmondani, hogy nekem ez így nem megy, de aztán mégsem mondtam.
A 11. érdekes volt. Ekkor már tényleg feltett szándékom volt, hogy végre kimondjam. Úgy volt, hogy a városban találkozunk, de előtte való este felhívott a nővére, hogy E. kimenne hozzájuk vidékre, de nem nagyon van mivel másnap visszajönnie, így nem mennék-e én is ki kocsival és akkor haza tudnám hozni. Kissé érdekes volt de végül is igent mondtam. Másnap ki is mentem. Kellett egy kis felderítő munkát is végeznem, hogy megtaláljam a házat, de az nem volt gond, ezt még élveztem is. El voltunk, beszélgettünk, még énekeltek is nekem. 
Aranyosak voltak. Aztán persze elmentünk egy kicsit sétálni ketten. Érzi Ő ezt már egyébként egy ideje, hogy nálam nincs valami rendben. Meg már az előző végén is beszéltünk erről. Ja igen! A 10. végén előkerült azért a téma, és akkor csak kimondtam, hogy nekem nem jó. Akkor egy kicsit meg is sértődött, haragudott, hogy a vallása miatt problémázom. De gondolkodott rajta azóta és rájött, hogy miért is. Hogy nem fogunk egy közösségbe járni. Ami igaz is. De nem csak ez a gondom. A gyerekneveléssel is vannak problémáim. Mert ha meg is egyezünk, hogy nemek szerint más-más vallásúnak neveljük őket, én nem tudnék, képtelen lennék a gyerekemnek egy adott kérdésben mást mondani, máshogy nevelni, mint ahogy én arról meg vagyok győződve. Ha valaki nekem fontos, nagyon szeretem, én annak csak azt tudom mondani, amit én igaznak tartok. Egyszerűen képtelen vagyok hazudni, vagy mást mondani, mint ami a valóság. De még elhallgatni se nagyon tudok semmit. Ez tapasztalat nálam. Az előzőnél így volt. Erre Ő azt mondta, hogy nem kell mást mondanom. Ezt sajnos nem beszéltük meg részletesen, hogy ezt hogyan is gondolta, hogy akkor nem ragaszkodik hozzá, hogy nemek szerint más-más vallásúnak neveljük őket? És a végén, mikor haza értünk mégis inkább igent mondtam, mint nemet. Erre most mondhatjátok nyugodtan, hogy hülye vagyok, hogy ha már a nemet határoztam el, akkor miért mondok igent. Igaz. Ezt én is kérdeztem magamtól. De így utólag…. talán így volt a legjobb. Azon az éjszakán ugyanis igen rosszat álmodtam. Bár ez még annyira nem is jelentős, vagy ne higgyétek azt, hogy ez befolyásol. Annyira nem. De másnap viszont olyan hihetetlen lelki nyugtalanság tört rám, meg még a következő napokban is éreztem, mint még idáig talán soha. Rohadt szarul éreztem magam. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Mintha minden pocikám az kiáltaná, hogy hékás, vedd már végre észre, hogy itt valami nem stimmel. Nagyon durva volt. Ez után döntöttem végleg úgy, hogy ezt nem fogom folytatni, vagyis inkább nem fogok belekezdeni, mivel még mindig csak barátok vagyunk, és csak ismerkedünk, nem járunk.
A 12.-en tényleg úgy mentem oda, hogy ezt valahogy most már ki kell mondani. De ez karácsony előtt volt néhány nappal és azzal fogadott, hogy átadott egy ajándékot. Amitől teljesen lefagytam. Nem számítottam rá, és nagyon kedves tett volt. Nem is jutottam szóhoz. De úgy egész este nem nagyon tudtam mit mondani. Persze nem mondtam ki. Az ajándék miatt sem, meg a karácsony miatt sem. Beültünk teázni, de Ő is elég szótlan volt, ami meglepő. A végén megint mondta, hogy érzi, valami nincs rendben nálam.
Azóta is beszéltünk már többször. Akkor is előkerült ez. De chat-en nem akartam ilyet kimondani. Majd személyesen. De az nem tudom mikor lesz. Holnap kirándulni megyek. Csütörtökön nagyihoz. Pénteken meg szilveszter. Na igen. Ez is szóba került. A szilveszter. Láttam rajta, éreztem szavain, hogy hajlana arra, hogy eljöjjön velem, a barátaimhoz. De mikor meghallotta, hogy mi lesz a program, inkább lemondott róla. No nem mintha olyan vad buli lenne. Csak az egyik srác a zenekarával fog játszani. És főleg rock-ot, amit E. nem szeret. De az igazat megvallva… nem is akartam volna, hogy eljöjjön. Nem látom már értelmét, hogy bemutassam a barátaimnak. Kicsit azért érdekes a helyzet. Korábban hívtam minden programunkra, szerettem volna ha megismeri a barátaimat, de sose jött el. Igaz az is érthető volt. Most meg már én nem akarom…. :S
Drága Alina! A probléma pont a szerelem. Egyrészt mert nincs meg kettőnk között. Legalábbis részemről nincs. Néha mintha már éreztem volna, meg Ő is, de valami nem stimmelt. De még ha egymásba is zúgnánk, hogyan szerethetnék igazából, szívből olyat, hogyan tudnám boldoggá tenni, és ő hogyan tudna boldoggá tenni engem, ha nem érti meg, ami nekem fontos. Ha az alapvető gondolkodásunk eltér. Ha nem érti azt, ami nekem fontos, ami engem foglalkoztat, ami meghatározza az életemet, tetteimet, gondolkodásomat, szavaimat, akkor hogyan tudna megérteni engem? Szerintem sehogy. És ez itt a lényeg. Ezért adok igazat Ritusss-nak, hogy sok problémát okozhat. Főleg ha az ember igyekszik a hitét komolyan venni.
Én mindenemet szeretném megosztani a másikkal. Hiszen ő a másik felem. De ez így nem megy. Nekem legalábbis. Lehet, hogy az én hitem gyenge, vagy én magam vagyok az, hogy ezt nem tudom felvállalni. Lehet. De én ezt akkor se tudom. Sok szinten, színtéren, fronton kell harcolnom. Hol a hitemért, hol a tisztességért, törvényességért, emberségességért. Ezen a szinten nem akarok. Ehhez már nincs erőm. Én épp az, hogy itt szeretnék megnyugvást, békét, biztonságot lelni, feltöltődni, erőt meríteni. De ez így nem megy. Nekem nem. Sajnálom.
Category: Magánélet |
No Comments »
Címkék:
És azt hiszem ezzel mindent el is mondtam. A.-val azóta is jól megvagyunk, nagyon jól. 
Méghozzá karibi hangulatban, stílusban. Én vagyok a főszervező. De nem vagyok megelégedve magammal, nem igazán erőltettem meg magam, bár eléggé magamra hagytak a többiek. Na mindegy. Azért úgy néz ki összeáll a dolog, és hogy milyen lesz, az már csak rajtunk múlik. 
